Az 1928-ban, Aucklandben született Reid az 1950-es és 1960-as évek új-zélandi válogatottjának alappillére, sokáig pedig csapatkapitánya is volt. Nagy szerepet játszott abban, hogy Új-Zéland a krikettnagyhatalmak sorába emelkedett.

1949-ben, amikor Reid bemutatkozott a nemzetközi színtéren, sokan úgy vélték, a kétmillió főt sem elérő lakosságú ország, ahol tömegesen csak amatőr szinten űzik a krikettet, talán még a teszt-státuszt sem igazán érdemli meg. De a következő években nagyot fejlődött a sport Új-Zélandon: többek között Reid kapitánysága alatt szerezte meg az ország 1956-ban története első tesztgyőzelmét, és a következő években is meghatározó erő tudott maradni. (A Reid-korszak előtt szinte csak Bert Sutcliffe vitte a hátán a csapatot.)

Reid többnyire agresszív közepes rendű ütősként lépett fel, ebben pedig izmos, jó felépítésű teste sokat segített neki. Mindemellett a mezőnyben is megállta a helyét, és jó varratos dobó volt. (Bizonyos vélemények szerint még kiemelkedőbb játékos lehetett volna, ha már az ő idejében bevezették volna az egynapos krikettet.)

Apja, Norman, skót származású rögbijátékos volt, Iris nevű anyja pedig zenetanárnő. Nem sokkal John születése után a család Wellingtonba költözött, ahol a fiatalember a Hutt Valley iskolában hamar jó rögbijátékossá vált, azonban nem sokkal 20 éves kora előtt két reumásláz-roham következtében szívproblémái jelentkeztek, ezért felhagyott a rögbivel, és krikettezni kezdett.

Az első osztályú krikettben 1947-ben mutatkozott be a Wellington színeiben a Canterbury ellen, majd 20 éves korában már tesztmérkőzésen is bemutatkozott, ahol mindjárt az első játékrészben 50 pontot ért el. Második tesztjén, ahol kapus is volt, 93 futással ő lett a második új-zélandi játékrész legeredményesebb ütőse.

1952-től három nyáron át is Angliában játszott professzionális státuszban: itt a Heywood csapatában mutatkozott be a Központi Lancashire-i Ligában, ahol gyors-közepes dobótechnikáját jelentős mértékben fejlesztette. Miután a válogatottal kiválóan szerepelt Dél-Afrikában és Indiában is, rábízták a kapitányi feladatokat: így szerezték meg 1956-ban (26 évnyi próbálkozás után) első tesztgyőzelmüket. A győzelemből futásokkal is kivette a részét: az első játékrészben 84-et szerzett belőlük.

Miután 1959-ben elnyerte a Wisden Év Krikettezője díjak egyikét, a válogatottal 1962 elején Dél-Afrikában megszerezte az első tengerentúli tesztgyőzelmet is. Ebben az ötmeccses sorozatban egyébként 60,66-os ütési átlagot ért el.

1963-ban a Wellington színeiben (az Északi Körzetek ellen) egy játékrészben nem kevesebb mint 15 darab 6-ost ütött, amivel egy ezután 32 évig fennálló rekordot állított be. Ugyanebben a játékrészben 296 pontig jutott, ami egyéni csúcsa. Ugyanebben az évben egy furcsa, nem túl örömteli rekordot is elért a válogatottal: egy Anglia elleni tesztmeccsen az egyik játékrészben 100 pontot ért el, viszont a csapatot 159 ponttal kidobták, ami rekordalacsony pontszám olyan esetben, amikor valamelyik játékos 100-ast ért el.

1965-ben játszotta utolsó tesztsorozatát, majd ezek után egy komolytalannabb sorozatban egy angol válogatott ellen fellépő világválogatott kapitányságát bízták rá. Ezekben az időkben azonban már térdproblémákkal küzdött, így hamarosan befejezte első osztályú pályafutását. A befejezés pillanatában ő volt Új-Zéland teszttörténetének legtöbb futást szerző ütőse, legtöbb kaput szerző dobója és legtöbb elkapást végrehajtó mezőnyjátékosa.

1969-ben ismét Reidre irányult a figyelem: ekkor ugyanis ő és néhány (három?) társa a világ egyik első krikettmeccsét játszotta az Antarktiszon, ám Reid egy hatalmas hatost ütött, ami után a labda elveszett a hótömegben, így a mérkőzés idő előtt véget ért. (Más forrás szerint nem hatos volt, mert a labdának a zárt közép táján veszett nyoma.)

Visszavonulása után Wellingtonban fallabdaközpontot alapított, ami nagyban hozzájárult, hogy a fallabda népszerűvé vált a térségben is. 1975-től 1978-ig a krikettválogatott válogatóembere volt, majd 1981-ben Dél-Afrikába költözött edzősködni: kitartott azon véleménye mellett, hogy rossz ötlet volt a nemzetközi szervezet részéről politikai okokból bojkottálni Dél-Afrika krikettválogatottját.

1992-ben hazatért Új-Zélandra, majd 1993-tól kilenc évig mérkőzésfelügyelőként tevékenykedett, 50 teszt- és 98 egynapos meccsen közreműködve világszerte. 2003-ban az új-zélandi krikettszövetség elnöke lett.

1962-ben a Brit Birodalom Rendjének tisztjévé avatták, 2014-ben pedig Új-Zélandi Érdemrenddel tüntették ki.

1951-ben házasodott meg: felesége Norli Le Fevre volt, egy ápolónő, akivel 1946-ban, 18 éves korában ismerkedett meg, amikor reumás láza miatt kórházban ápolták. Fiuk, Richard szintén válogatott krikettjátékos lett, rajta kívül még két lányuk született: Alison és Ann.