A történelmileg két legerősebb BBL-csapat játssza majd a döntőt
2026. január 23. – Szerző: Krikettgalaxis
Nem lesz címvédés a Big Bash League-ben: a második elődöntőt ugyanis elbukta a tavalyi bajnok Hobart Hurricanes, és a Sydney Sixers jutott be a döntőbe. Ott majd a Scorchers lesz az ellenfelük vasárnap.
Sydney-i látkép (illusztráció)A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható
A Perth, a BBL-történelem legeredményesebb csapata tehát bent van a döntőben. Ma kiderülhetett végre, ott kivel találkoznak majd: vajon a második legeredményesebb együttessel, a Sixersszel, vagy a tavalyi bajnoki címe óta jó formáját megtartó Hurricanesszel? Előbbiek az első elődöntőben (természetesen) éppen a Scorcherstől kaptak ki, utóbbiak pedig a Melbourne Starst verték a végselejtezőben. A mai helyszín Sydney volt, ahol sokkal barátságosabb időjárás fogadta a csapatokat, mint az imént említett végselejtezőn...
Az ütőfeldobást a Hobart nyerte, és a dobást választották. Náluk ugyanaz a 11 játszott, mint múltkor, ami azt jelentette, hogy kulcsemberük, Nathan Ellis combsérülése mára sem jött rendbe – sőt, kiderült, hogy ha bejutnak a döntőbe, ott sem fog tudni pályára lépni. A Sixersnek is volt egy nagy hiányzója, Bábar Ázam, aki a pakisztáni válogatott vébéfelkészülésre kellett, hogy elutazzon már most. Helyette ma Daniel Hughes kapott lehetőséget, aki ma játszotta 100. BBL-meccsét a Sixers színeiben.
A játék kezdése egy picit csúszott, mert az előtte tartott tűzijáték füstje nem oszlott el időben. Amikor végre igen, Hughes és Steven Smith állt neki az ütésnek. Az első játszmában kevés futást gyűjtöttek, a második pedig máris egy elkapásgyanú miatti videózással kezdődött: bár ebből nem lett semmi, de mutatta, hogy egyelőre nem a legmagabiztosabb az ütőjáték. Utána aztán jött két-két határ mindkét ütőstől, de a 3. játszma végén Tim Ward egy nagyon látványos vetődéssel a mélységi hátsó keresztlábon elkapta Hughest. Smith újabb 4-eseinek köszönhetően viszont az erőfölény 40/1-re végződött, ami sokkal inkább a hazaiaknak tetszhetett. Ahogy az is, hogy a 3. rendű Josh Philippe mellé többször is odaállt a szerencse, mert nem éppen jól irányította az ütéseit, de ki sosem esett, kettő pedig még 4-esre is ment valahogy a 6. játszmában. Smith viszont saját erőből haladt szépen, és a 9. játszmában máris 50-esnél tartott – ám a 10-edikben Philippe szerencséje elfogyott, és Billy Stanlake lassabb labdáját a belső élével a saját kapujára ütötte. A félidő fele így 95/2-vel érkezett el, majd a 12. játszmától, éppen a 100-as elérése után a rózsaszínek kikérték a választható erőfölényt. Az pedig elég felemásra sikerült: Risád Hoszen egyik labdája egyrészt becsapódott Smith középső és a láb-karójába, így elvesztették a legjobb ütősüket, majd ugyanő Moisés Henriquest is kiejtette, viszont ezeken kívül a két játszma alatt begyűjtöttek 35 futást is. Külön szót érdemel ma amúgy Nikhil Csaudharí, aki ezek után még egy takarékos játszmát hozott, így mai gazdálkodása végül 4,5 lett! Bezzeg Riley Meredith eddig sem volt takarékos, és ezek után is kapott Joel Daviestől egy 6–4-et – ám erre egy kapuval vágott vissza: 157/5. Aztán a 19. játszmában újabb két embert ejtett ki, és még egy kifutás is volt, így legalább azt meg tudták akadályozni, hogy a Sixers 200-ig elérjen – ám a 198 így is elég magas eredmény volt...
Nagyon sok múlhatott tehát a Ward melletti másik nyitó ütősön, Mitchell Owenen. Ő be is ütött hamar három 4-est, de a 2. játszmában egy másik Mitchell, méghozzá Starc labdáját már szinte függőlegesen ütötte föl, így el tudták kapni. És hiába volt Wardnak is két hatosa, a 3. játszmában ő is túl magasra ütött egyet, igaz, abban azért távolság is volt, de a mélységi középpályán és az ottani mezőnyjátékokoson nem jutott túl. A 4. játszma pedig annak ellenére is Starc számára volt inkább örömteli, hogy Smith egy könnyű elkapást elhibázott közben – hiszen futás kevés gyűlt alatta, így az erőfölény 33/2-re végződött. Ráadásul Beau Webster ütőjátéka is elég aggasztóan indult a lilák számára, 13 vele szembeni dobás után például csak 7 futása volt – aztán azért egy hatossal hamarosan javított, és még szerencséje is volt, mert amikor ezek után elkapták a hátsó csúcson, az a túlzottan magasra való pattanás miatt rossz dobásnak lett minősítve. Aztán nem csak ő haladt akadozva, hanem amúgy Ben McDermott is, így a meccs már teljesen kicsúszott a Hobart kezei közül. És még a félidő felénél sem tartottunk, amikor egy újabb magasra ütött labdát kaptak el a Sixersnél, Webstert búcsúztatva: 10 játszma után az állás egy elég reménytelen 79/3 volt. És ha eddig még nem érződött volna úgy, hogy eldőlt, hát a 12. játszma már egyértelművé tette: Davies első két labdájából újabb két embert kaptak el – az egyiket Jack Edwards egy nagy rohanás és vetődés után a széles nyílt hosszún, a másikat meg maga a dobó. És nem segített most már a választható erőfölény sem, ami ezek után jött: Sean Abbott két nullással kezdett, majd ő is bemutatott egy dobta–elkapta típusú kiejtést Chris Jordan ellen, akit egy kissé érthetetlen módon tettek be a csapatba, korábbi sérülése miatt csak specialista ütősként... (De vajon miért nem egy valódi ütőst tettek akkor be?) Na mindegy, kiesett, és a csapat csak a 14. játszmában érte el egyáltalán a 100-at. Aztán búcsúzott az egyetlen utolsó reménységük, a már 40-nél tartó McDermott is, Starc dobásából, a 17. játszmát pedig Dwarshuis is két egymás utáni kapuval kezdte, és már csak egy utolsó embert kellett búcsúztani. Az végül a 17.2-ben sikerült, ami 57 futásos, sima győzelmet – és döntőt ért a Sixersnek.
