Férfiban 2–3-ra nyert Dél-Afrika
2026. március 25. – Szerző: Krikettgalaxis
Bár 2–1-nél még úgy nézett ki, akárcsak a nőknél, a férfiaknál is Új-Zéland nyerheti meg a Dél-Afrika elleni ötmeccses sorozatot, de a vendégeknek itt sikerült a fordítás, és végül 2–3-ra behúzták az egészet. Pedig legjobb játékosaik közül számosan itt sem voltak!
Fokváros látképe (illusztráció)A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható
Érdekes kis időszak zajlott most Új-Zélandon: 5 napon is (néhány napos kihagyásokkal) egymás után rendeztek ugyanabban a stadionban egy női, majd egy férfi NH20-as meccset a házigazdák és Dél-Afrika között. Ez a hír most a férfiak sorozatáról szól: ez tulajdonképpen a világbajnokság hónap eleji elődöntőjének a meghosszabbítása volt, csak éppen különösebb tét nélkül. Új-Zéland legfeljebb azt szerette volna megmutatni, hogy nem volt véletlen az akkori győzelmük az erős Dél-Afrika ellen, míg a vendégek például azt, hogy akár egy tartalékosabb csapattal is képesek a visszavágásra.
Mert hogy ez a Dél-Afrika nem pont az a Dél-Afrika volt, akiket a vébén láttunk, számos újoncuk volt. De Új-Zélandnál is volt pár furcsaság: például az, hogy egy ideig Mitchell Santnert, egy ideig pedig Tom Lathamet tervezték kapitányuknak. Edzőik közül pedig sem az ütőedző, Luke Ronchi, sem a dobóedző, Jacob Oram nem állt rendelkezésre, mivel ők már a közelgő PSL-szezonra készülnek (az Islamabad Unitednál), ahova szerződés köti őket. Nem játszhatott továbbá Ish Sodhi sem, akinek az első meccset megelőző napon edzés közben eltörött a bal hüvelykujja.
Az első mérkőzésre Mount Maunganuiban került sor, és már most számos debütáns megjelent a pályán: Új-Zéland részéről csak egy, Nick Kelly, de Dél-Afrikánál négyen is: Dian Forrester, Connor Esterhuizen, Jordan Hermann és Nqobani Mokoena. A hazaiak az ütést választották, de Gerald Coetzee és Ottniel Baartman dobásaiból, na meg egy kifutásból már az erőfölényben öt (igen, 5!) emberüket elvesztették, amit aztán hamarosan Mokoena további 3-mal fejelt meg. Egyedül a 7. rendű James Neesham jutott 20 futás fölé, de ő sem sokkal, és mire a 15. játszmában a csapat elfogyott, csupán egy szerény 91 állt az eredményjelzőn... ami Új-Zéland valaha volt 10. legrosszabb eredménye volt ebben a formátumban. Valószínűleg nem lepődik meg senki, ha eláruljuk: Dél-Afrika ezt könnyedén lekergette. Méghozzá elsősorban Esterhuizennek köszönhetően, aki nagyon lassan ugyan, de eljutott 45-neskiig – de minek is sietett volna. Ezt a többiek még pár hasznos futással kiegészítették, és a 17. játszmában máris megvolt nekik a győzelem.
A Hamiltonban rendezett második találkozón Dél-Afrika a dobást választotta. Új-Zéland egyik nyitója, Devon Conway nagyon megindult, de nyitó társa alig gyűjtött futásokat, és bár az erőfölényt túlélték, de utána lassacskán sorra elkezdtek kihullani az emberek Conway mellől. Ő viszont a 11. játszmában az 50-et is átlépte, és csak a 15-ödikben esett ki. A meccs folyása egyébként elég egyenletes volt, soha nem lengett ki egyik irányban sem – talán a 20. játszma, amikor három hatos és egy 4-es is született (többnyire Josh Clarkson ütéseiből), fordította egy kicsit a hazaiak javára az esélyeket. Utána viszont az is, hogy Dél-Afrika nagyon lassan kezdett ütésben, majd az is, hogy ők is egyre több kaput vesztettek. Ben Sears amellett, hogy takarékos volt, három embert is kiejtett – ahogy a végén a szintén takarékos Lockie Ferguson is. A vendégek közül szinte csak George Linde ütőjátéka volt értékelhető: ő 11 dobásból 33 futást gyűjtött, és csak utána esett ki, de a többiek túl keveset tettek hozzá, így amikor a 16. játszmában elfogyott a csapat, még csak 107 futásuk volt: ez bizony nagy, 68 futásos új-zélandi siker lett!
A harmadik meccset Aucklandben rendezték. Új-Zéland dobással kezdett, méghozzá fergetegesen – vagy Fergusontegesen? Ő ugyanis az erőfölényben két játszmája alatt 1/5-ös dobóteljesítményével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 6 játszma után 41/3 legyen az állás, de mások is eredményesek voltak, és 8 játszma alatt már 46/5-ig omlott össze Dél-Afrika. És ez csak folytatódott: mind a hat új-zélandi dobó, aki próbálkozott, legalább egy kaput is szerzett, Ferguson pedig végül 4 játszma alatt 2,25-ös gazdálkodással zárt, miközben Dél-Afrika legeredményesebb ütőse a 10. rendű (!) Mokoena lett 26 futással... Ő egyébként Lutho Sipamlával az utolsó kapuért egy 24-es társulást is alkotott, ami új csapatrekord is lett, az eddigi 19-et megdöntve, de ez is csak arra volt elég, hogy legalább 136-ig följöjjenek a végére. Ám hiába, hogy a második félidő elején például Coetzee első két játszmájában is az extrákon kívül csak 2 futás gyűlt össze, Új-Zéland sikeréhez nem férhetett kétség. A nyitó Conway és Latham így is eljutott több mint 10 játszmáig, és csaknem 100 közös futásnál tartottak, amikor Conway kiesett, Latham pedig később összesen 63-at is bekaszált. Amikor már a pontszámok a 17. játszma elején egyenlők voltak, még egy LKE belecsúfított Új-Zéland eredménylapjába, de a következő dobásból, ha így nem is 9, de 8 kapuval, vagyis rendkívül magabiztosan megnyerték a meccset.
A negyedik összecsapás Wellingtonban volt, és ezúttal mindkét csapat avatott egy újoncot. A hazaiaknál Katene Clarke, a nyitó ütős volt az, aki Latham sérülése miatt állt be (így aztán Latham mégsem lett kapitány, helyette Neesham), Dél-Afrikánál pedig Prenelan Subrayen, aki hosszabb formátumokban már volt válogatott. A vendégek az ütést választották, ám mindjárt az első játszma (Kyle Jamieson részéről) szűz lett kapuval... Viszont a 3. rendű Esterhuizen egy viszonylag gyors 50-essel válaszolt – igaz, őt meg az újonc Clarke egy elképesztő elkapással aztán kiejtette. Ekkor Dél-Afrika egy kicsit meginogni látszott, de azért a hátralevő emberek is hasznos tizen- meg huszonvalahány pontokat adogattak hozzá az eredményhez, amivel végül 164-ig juttatták el a csapatot. A kergetés elején 9 labda után már 25/0 volt az állás, és azt lehetett hinni, a hazaiak könnyedén lekergetik a célt, ám nem így lett. Pedig még az erőfölény után is 63/2-re álltak, de aztán lelassultak, a félidő második felében pedig villámgyorsan kezdték elveszteni az embereiket. Coetzee összesen 3 kapuig jutott, de hárman is szereztek például kettőt, és a 4. rendtől kezdve egyik ütős sem érte el még csak a 20 futást sem. A 14. játszmától már egyértelműen Dél-Afrika volt az esélyes, ezt pedig be is váltották: a 19. játszmában kidobták az utolsó ütőst, és 19 futással megnyerték a meccset.
Az ötödik, Christchurchi alkalom tehát a sorozat döntőjének számított, 2–2 után. A hazaiak a dobást választották, és eleinte elég jól kordában is tartották az ellenfél pontgyűjtését, a félidő feléig például csak 76 futás gyűlt össze – igaz, Rubin Hermann például egész jó sebességgel haladt. De a meccs képét leginkább a félidő fele utáni első dobás változtatta meg, amikor is kiesett a nyitó Wiaan Mulder, és bejött Esterhuizen. Aki aztán 25 labdából máris 50-est teljesített, sőt, a végén a 33. vele szembeni dobásból esett ki, amikor már 75-je volt, benne például 6 darab hatossal! Ezzel Dél-Afrika már egy egészen szép 187-es eredményre jött föl, ami a lassú kezdés után meg főleg kiváló volt. A végeredmény pedig már szinte a második játékrész erőfölényében eldőlt, amikor csupán 4 darab határ jött össze Új-Zélandnak, és azok is csak 4-esek voltak, így a szükséges pontarányuk már most 10 fölé nőtt, 2 kaput elvesztve. A féllidő felénél pedig 65/3-ra álltak, és innen már hiába jött például Bevon Jacobs gyors 36-ja, a többiek még csak a 30-at sem érték el, és innentől már nem volt olyan pillanat, amikor úgy lehetett volna érezni, Új-Zéland visszajön a meccsbe. Nem is jöttek, és 33 futással elvesztették azt – a sorozatot pedig 2–3-ra.
Ami a két válogatott egymás elleni örökmérlegét illeti férfi NH20-ban, nos, az úgy áll, hogy 25 találkozóból 15 végződött dél-afrikai sikerrel, és csak 10 új-zélandival.
