Megjárta a poklot, de a mennybe jutott a MINY
2025. július 14. – Szerző: Krikettgalaxis
Ki ne emlékezne, milyen elkeserítően kezdte az MLC-szezont az MI New York? Azután viszont valahogy beszivárogtak a rájátszásba, ott pedig érthetetlen módon elkezdtek jól játszani, és sorra vertek mindenkit. Most pedig eljött a döntő a Washington Freedom ellen, és akár hisszük, akár nem, de azt is megnyerték, második bajnoki címüket begyűjtve ezzel.
A New Yorkhoz tartozó Manhattan látképe (illusztráció)A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható
Ismerős helyzet érkezett el mindkét csapat számára: egy MLC-döntő. A torna rövid története alatt mindketten megjárták ezt a szintet – és bizony mindketten győztesen is kerültek ki a végső csatából, most viszont csak egyiküknek adathatott ez meg. Vajon a végig elsöprően játszó, igaz, a hosszú kihagyás miatt talán megtört lendületű Washington lesz az? Vagy a pocsékul kezdő, de egyre javuló, és talán a csúcsformáját éppen mostanra időzítő New York? Ez a kérdés foglalkoztatta most az amerikai (és nem amerikai) krikettszurkolók sokaságát – akik közül rengetegen tódultak ki a Dallas melletti stadionba is, hogy élőben láthassák kedvenceiket.
A csoportkörben erre a pályára a sok futás volt a jellemző, de a rájátszásra ez a nedvesebb, felhősebb idő miatt megváltozott. A nem túl száraz sávtalaj segítséget jelentett a pörgetőknek, a lassú külső pálya a mezőnyjátékosoknak – most pedig a borult ég még a gyors dobóknak is. Talán nem is csoda, hogy a pénzfeldobást megnyerő fővárosiak a dobással való kezdést választották. Csapatuk pontosan ugyanaz volt, mint akik az eső miatt eredmény nélkül végződött első elődöntőben is szerepeltek volna, és a New York sem változtatott semmit a második elődöntőbeli összeállításán.
Az ütést Monank Patel és Quinton de Kock kezdte: előbbi csupán 18 futással volt lemaradva a szezon ütősranglistáját vezető Faf du Plessis-től, így külön cél lehetett számára, hogy legalább 19-et begyűjtsön ma. A két ütős fokozatosan lendült játékba: az első 4 játszmát egyre több és több futással hozták le (3–8–12–18), és bár az ötödikben már csak 4 szimpla sikerült nekik, de Patel már ekkor elérte a 18-at, majd a következő játszmában a 19-et is, vagyis egyedüli listavezetővé vált, és másoknak nem volt valós esélye beelőzni őt. Az erőfölény 58/0-ra végződött, ami egyértelmű MI-fölényt jelzett, és a következő játszma a szezon egyik meglepetésdobójától, Mitchell Owentől, szintén nem hozott megkönnyebbülést a Washingtonnak. Annál inkább Lockie Ferguson, aki a következő játszma elején végre kiejtette Patelt, és mivel még a 10. játszmában Ian Holland is végzett Tadzsindra Szinhhel, így a félidő fele 92/2-vel érkezett el. A következő játszmában aztán majdnem egyszerre érkezett el De Kock 50-ese és a MINY 100-asa, és mivel a De Kock–Nicholas Pooran párt csak egy rövid időre sikerült visszafogni egy takarékos Ferguson-játszmával, 15 játszma után már 145/2 volt az állás. A félidő végét azonban kiválóan hozta le a Freedom: előbb Saurabh Netravalkar dobott egy három futást és Pooran kiesését eredményező játszmát, majd Fergusonnak sikerült végeznie a már 77-nél tartó De Kockkal is, és még ugyanabban a játszmában kikacsáztatta Kieron Pollardot is, sőt, a folytatásban még két ember gyorsan búcsúzott – és csupán Kunwarjeet Singh volt az, aki még be tudott ütni egy hatost és két négyest. Azok nélkül elég szerény lehetett volna a New York-i eredmény, de így azért egy védhető 180-at csak összehoztak. Ami persze a jó kezdés után csalódás lehetett számukra.
Az viszont a WF számára lett nagy csalódás, ahogyan ők a második félidőt kezdték. Trent Boult ugyanis már az első játszmában két embert kiejtett: az első dobásból Owen húzta pontosan a mélységi hátsó keresztlábhoz a rövidebb labdát, majd az ötödik labdát Andries Gous ütötte a középpályáshoz, akinek ugyan el kellett mozdulnia a helyéről, majd kétszer is majdnem kipattant a kezéből, de harmadjára meglett – két kacsa! De ahogyan a Washington dobói, úgy most az ütősei is képesek voltak visszaharcolni: Rachin Ravindra és Jack Edwards már kiesés nélkül jutott túl az erőfölényen, ráadásul 66 futásra hozva föl a csapatot – igaz, ehhez az is kellett, hogy az 5. játszmában az Edwards által magasra felütött labdát Michael Bracewell elejtse... A 8. játszma végére már egész kellemetlen helyzetbe került az MI, de a 9-edikben Nosthush Kenjige megmentette őket: Ravindra még szerzett ellene egy szimplát, utána viszont kiejtette Edwardst, majd 4 pöttyös labdát sikerült kiviteleznie. Ennek is köszönhetően a félidő fele 89/3-mal érkezett el (benne Ravindra 50-esével): ez még mindig a Washingtonnak volt jobb, de már nem annyira. A következő két játszma alig hozott nullás dobást, viszont egy-egy újabb hatost Ravindrától és Glenn Phillipstől igen – de ezt megint két takarékos játszma követte, így a mérkőzés nem akaródzott eldőlni egyik irányba sem! A 16. játszmában aztán Rushil Ugarkar megszerezte a nagy jelentőségű kaput, Ravindráét, majd megintcsak váltogatni kezdték egymást a kevés futást hozó játszmák, és azok, amikor Phillips egy-két hatost kizúdított a pályáról. A 20. játszma előtt 12 futás hiányzott a Freedom győzelméhez úgy, hogy Phillips mellett Glenn Maxwell volt a másik ütős: úgy tűnt, ez sima ügy lehet. De Ugarkar megőrizte a hidegvérét, kiválóan dobott, mellékesen még Maxwellt is kiejtette közben, de ami még fontosabb: alig tudtak ellene pontot szerezni, így a végére a New York előnyéből 5 futás megmaradt!
Az MI tehát 2023 után bezsebelte második bajnoki címét is – bár valljuk be, 6 csapat közül nem annyira nagy dicsőség megnyerni a bajnokságot, mint majd 2027-től lesz, amikor már 8 klub verseng. Egy 8 csapatos ligában ilyen győzelmi aránnyal nem sikerült volna nekik még a rájátszásba jutás sem – de ne legyünk ünneprontók: a feltételek adottak voltak, ők pedig kihasználták.
A torna legjobb játékosának mai szerény teljesítménye ellenére egyébként Mitchell Owent választották meg, míg a legjobb 23 év alatti Ugarkar lett. A legtöbb futásért Monank Patel kapott díjat, míg a legjobb dobó Xavier Bartlett (San Francisco) lett 18 kapuval.
És jöjjön a szokásos összegzésünk az első 100 helyet illetően: mivel az MLC még nagyon friss, két éve indult, ennek még kevés értelme van, de talán pont kezd látszani, hogy hogyan gyűlik-gyűlik a történelme. A 2025-ös szezon előtt ugyanis ha valaki lejátszott 3 meccset vagy szerzett 6 futást, máris benne volt az MLC történetének első 100 játékosa között az adott ranglistán – most pedig hirtelen 6 mérkőzésre vagy 33 futásra van szükség ugyanehhez. Nem sok, de egyre több, lassan egyre komolyabb teljesítményt jelent az első 100-ban lenni. (100 különböző dobó viszont még nem szerzett kaput, így őket azért nem említettük meg.)
