A zene és a krikett

A The Duckworth Lewis Method

Krikett Károly

Kedves olvasók, hallották már azt a szót, hogy krikettzenekar? Mi csak nem sokkal a Krikettgalaxis alapítása előtt, amikor megismertük a The Duckworth Lewis Method nevű ír együttest.

Nem egy világhírű vagy világszínvonalú csapat (vannak, akik nem is szeretik őket, mert véleményük szerint csak jellegtelen angol tucatzenét játszanak), de témájuk miatt mégis igazi különlegességnek számítanak. Ugyanis dalaikat a krikettről írják. Stílusuk komolytalan, de mondhatjuk bolondnak is, többek szerint pedig vicces.

Maga a név, amelynek jelentése Duckworth-Lewis-eljárás, szintén egy krikettfogalom: tulajdonképpen egy matematikai képlet, amivel az esős, normális körülmények között végig nem játszható mérkőzéseken számolják ki, hogy hány pontot kell elérnie egy csapatnak a győzelemhez. A krikettrajongók többsége csak annyit tud erről a képletről, hogy valami bonyolult matek van a háttérben, és elfogadják, ha valamilyen számítógép kiszámolja, amit ki kell.

Két albumuk jelent meg, az elsőnek a címe megegyezik a zenekar nevével, a második a Sticky Wickets, azaz a ragadós dobósávok. Írtak dalokat a pénzfeldobásról, az édes foltról, a játékot megszakító esőről, a Dzsáved Miandád pakisztáni krikettedzővel való álombéli találkozásról, az éjjeliőr ütősről, a játékvezetőről, a hármas pozíciójú mezőnyjátékosról és még sorolhatnám.

Talán a legismertebb számuk a Jiggery Pokery, amelynek témája az akkor még szinte ismeretlen ausztrál dobójátékos, Shane Warne azóta világhírűvé vált (sőt, néha az évszázad dobásának nevezett) kicsapódó csavart dobása az 1993-as A Hamvak verseny első mérkőzésén. A dalban a dobás által kiejtett angol ütőjátékos, Mike Gatting szemszögéből éneklik el az eseményt, aki nem érti, miféle machináció okozhatta, hogy ennyire irányt változtatott a labda, és ennyire bohócot (sőt, páviánt) csinált belőle:

De itt van még kettő másik jellegzetes dal is:

Két kicsi pajtásommal: Ramadhinnal és Valentine-nal

Mi is okozhatna nagyobb boldogságot egy addig nem túl kimagasló erejűnek tekintett válogatottnak, mint történetük során először legyőzni Angliát idegenben? Természetesen így voltak ezzel a karib-térségiek is, akiknek ez a dicső tett 1950-ben sikerült, a londoni Lord’s pályán. Cyril Lionel Robert James történész, író egészen odáig ment, hogy kijelentette: szerinte egy ilyen győzelem nélkül még a kicsiny karibi országok nemzeti öntudatra ébredése és függetlenné válási folyamata sem mehetett volna végbe. A legtöbben azonban, legalábbis azon az 1950. márciusi napon nem gondolkodtak ilyen történelmi távlatokban, egyszerűen ünnepelték a mostot, a győzelmet.

Miután 1948-ban életbe lépett a brit állampolgársági törvény, ezrével érkeztek a karibi bevándorlók Angliába, így nem csoda, hogy a londoni stadion lelátóján is ott voltak, amikor pedig véget ért a meccs, egy csoportjuk (a The Times megfogalmazása szerint) gitárszerű eszközökkel rohant be a pályára. De már előtte is állandóan zenéltek, már amennyire zenének lehetett nevezni azokat a hangokat, amelyeket trinidadi acéldobjaikkal, csörgőikkel, rumbatökeikkel keltettek, miközben egyikük éppen egy sajtreszelőt karcolgatott egy késsel... Aztán persze előkerült a rum és a pezsgő is, de ez már egy más történet, itt most a zene a fő téma.

Ugyanis most jön a lényeg a zenét érintően! Ezen a napon született meg ugyanis az azóta is világhírű kalipszó, a Victory Test Match, amelyet kezdő sora alapján sokan csak Cricket, lovely cricket címmel ismernek. Ennek a dalnak a refrénjét választottuk mi is címül: ez a refrén a két hős dobót emlegeti, akik a 20 kapuból 18-at szereztek: Két kicsi pajtásommal: Ramadhinnal és Valentine-nal.

Az ünneplők között megjelent Lord Kitchener (azaz Aldwyn Roberts), aki egy híres zenész volt: élénk kék ingben, keki vállszalaggal és egy vadul pengetett gitárral a kezében látták őt a jelenlévők. De már korábban is itt volt, és több kis dalt szerzett a meccs alatt, az utolsó napon pedig már arról énekelt, hogy Walcott, Weekes és Worrell milyen kiválóan ütött, illetve milyen jók voltak Ramadhin és Valentine pörgetett dobásai. Van egy kis ellentmondás arról, hogy végül azt a változatot, ami elterjedt, maga Kitchener szerezte-e, vagy pedig egy másik zenész, Lord Beginner (azaz Egbert Moore, aki egyébként 1948-ban pont ugyanazon a hajón, az Empire Windrushon érkezett Angliába, mint Kitchener). Az igazság valószínűleg az, hogy Kitchener írta az alapokat, de a végső mű kettejük közös alkotása.

És ha már megalkották, hát énekelték is! A tömeg elindult a pályáról a Piccadilly felé, trinidadi táncokat ropva menet közben, a közönséges járókelők nagy megdöbbenésére.

Az angol sajtó szomorúan írt a vereségükről, Barbadosban és Jamaicán viszont hivatalos ünnepnapot rendeltek el.

És ha már ennyit emlegettük a dalt, hát meg is mutatjuk. (Híres, híres, de azért ne számítson senki óriási zenei élményre.)

Alapból nem látható kép
×