Érdekességek a krikett korai történetétől máig

Az ütőmonstrum

1771-et írunk, azon belül is szeptember 23-át. Japánban Szukehito császári hercegnek megszületik a hatodik fia, akiről még nem is tudják, hogy később Kókaku néven császár lesz. Amíg szülei a kisded érkezésének örvendeznek, addig a ködös Angliában...

... a Hambledon és a Chertsey krikettmérkőzést vív egymással.

Az első játékrészben a Hambledon ütött, és 218 pontot értek el. A másodikban a Chertsey egyik, White nevű játékosa (az utókor Thomas White-ként és Shock White-ként is azonosítja) egy hatalmas ütővel sétált be a pályára: olyan széles volt, mint maga a kapu! Az 1744-ben összefoglalt törvények ugyanis nem szabályozták az ütő szélességét, így a monstrum bizony szabályos volt. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen ütővel ütést végezni sokkal nehezebb, a kaput védeni azonban könnyű, hiszen szinte lehetetlen ledobni a kaput, ha egy ekkora falap fedezi. Ma sem tudjuk, hogy tényleg a kapu biztos védelme volt-e a célja White-nak, esetleg csak viccelni akart vagy csak a törvényeket feszegetni. Nem tudjuk azt sem, hogy végül White hány pontot szerzett, csak azt, hogy csapata végül 1 ponttal elvesztette a mérkőzést.

Az eset óriási vihart kavart az angol krikett világában. A tiltakozások vezető személyisége az egyébként nagy befolyással rendelkező Hambledon klub legendája, a gyors dobóként híres Thomas Brett volt, aki Richard Nyren csapatkapitánnyal és a kor legjobb ütőjátékosának tartott John Small-lal együtt hivatalos tiltakozólevelet is írt. Ennek köszönhetően végül három évvel később, 1774-ben módosították a krikett törvényeit, és beemelték a mai napig érvényes 10,8 cm-es szélességi korlátot. Számos pályán fémből készült idomszereket helyeztek el, amelyek segítségével ellenőrizhették, hogy egy-egy ütő megfelel-e a méretkorlátozásnak.

A monstrumról ábrázolás sajnos nem maradt fenn.

Krikett az olimpián

Egyszer réges-régen, még 1900-ban, Párizsban krikett is volt az olimpián. De bár csak ne lett volna! Mai szemmel nézve szörnyű volt: ma az olimpiát a világ talán legkomolyabb sporteseményének tartjuk, ez a krikettmérkőzés viszont szinte vicckategóriás volt.

Mi az, hogy ez a krikettmérkőzés? Talán csak egy volt? Igen, csak egy. Már ez is komolytalanná teszi az egészet, hát még az, hogy kik szerepeltek rajta, és hogy mi közük volt egyáltalán az olimpiához.

Az egész 1900-as párizsi olimpia sok hónapon keresztül tartott, és hivatalosan sokszor nem is lehetett tudni, hogy egy-egy sportesemény most akkor része az olimpiának vagy nem. Ezt a kriketteseményt is csak az éppen zajló világkiállítás részeként hirdették, és maguk a játékosok sem tudták, hogy valójában az olimpián vesznek részt!

Hivatalosan Anglia és Franciaország játszotta a mérkőzést, de egyik csapat sem nemzeti válogatott volt. Az angolokat egy turnézó klub, a Devon and Somerset Wanderers játékosai képviselték, a franciákat pedig a Francia Atlétikai Klub Unió tagjai, akik nem mellesleg többségükben szintén angol nemzetiségűek voltak. A brit csapatban mindössze két játékos volt, aki játszott már első osztályú krikettet, a francia csapatnál pedig még rosszabb volt a helyzet: egy sem!

A mérkőzés két napig tartott és négy játékrészes volt. Az elsőben az angolok 117 pontot szereztek, a másodikban a franciák pedig csak 78-ig jutottak, amikorra összes ütősük kiesett. A harmadik játékrészben az angolok újabb 145 pontot szereztek, így a franciáknak 185-öt kellett volna gyűjteniük az utolsó negyedben. Ehelyett csak 26-ig (!) jutottak, így 158 ponttal elbukták a mérkőzést.

További érdekesség, hogy eredetileg a győztesek ezüst-, a vesztesek pedig bronzérmet kaptak. Később ismerték el a győzelmet arany-, a második helyet pedig ezüstéremnek.

Egyébként már az első újkori olimpián, 1896-ban is tervezték, hogy lesz krikett, és 1904-ben is lett volna, de mindig elmaradt, aztán később már nem is próbálkoztak vele. A 21. században ismét újra és újra előjön az ötlet, de ezúttal talán már eredményre is vezet. Úgy néz ki, ha újra lesz krikett az olimpián, akkor az rövid mérkőzésekből fog állni: Húsz20-as vagy Tíz10-es formátumú lesz.

Krikett - 12 napig

Amolyan varázsszámként az 5-ös szokott előkerülni akkor, amikor megy a szörnyülködés azon, hogy hány napig tart egy krikettmérkőzés. Mint tudjuk, több játékformára ez nem igaz, mert egy napon belül véget érnek, de ott van például a híres első osztályú krikett és annak a nemzetközi változata, a teszt, amikor valóban 5 nap az időkorlát.

Régen azonban előfordult a tesztnek egy különös változata, az időkorlát nélküli teszt, ahol még az 5 nap sem volt kikötve: itt, hacsak a végeredmény korábban ki nem alakult, kénytelenek voltak mind a négy játékrészt végigjátszani addig, amíg ki nem esett az ellenfél összes ütőjátékosa.

Ilyen időkorlát nélküli tesztből 1877-től 1939-ig összesen pontosan 100 meccset játszottak le. A leghosszabb közülük éppen az utolsó volt: a házigazda Dél-Afrika és a vendég Anglia összecsapása 1939. március 3-án kezdődött, és 14-én ért véget! Igaz, hogy ebből tényleges játék csak 9 napon zajlott, és az összes játékidő csak 43 óra és 16 perc volt, de ezek a számok is elképesztőek. Érdemes hozzátenni még, hogy a mérkőzés során 5447 érvényes dobás történt, a csapatok pedig 1981 pontot szereztek összesen. És mindezt miért? Egy döntetlenért! Az angoloknak ugyanis indult haza a hajója, amit abban az időben elég kellemetlen lett volna lekésni, még a döntetlennél is kellemetlenebb...

Különleges hatosok

Krikettlabda a világűrben

A hatosnak nem csak az örül, aki dobókockázik, vagy aki Újbuda-Központ helyett a Móricz körtérre akar eljutni a villamossal. Sok krikettrajongó is odavan a hatosokért: nem csoda, hiszen egyrészt egy ilyen ütéssel kedvenc csapatuk mindig nagyot lép előre, másrészt meg az ütőjátékos kiválóságát is bizonyítja, hiszen kivitelezni sem túl könnyű, és kockázatot is hordoz magában. Az ilyen ütések nem ritkán akár 100-110 méteres távolságra is elrepülnek, de vajon milyen messze szálltak a valaha volt legnagyobb hatosok?

Nehéz kérdés. A régi időkből szinte egyáltalán nem is állnak rendelkezésre hiteles mérési adatok, de még az újabb időkből is sok szám kétséges. Meg aztán mi van azokkal az esetekkel, amikor a labda megakad a stadion építményében? Ha nem lenne légellenállás és légmozgás, akkor a labda szabályos parabolaívben szállna, és könnyű lenne kiszámítani az elméleti távolságot, de a valós eredmény mindig kisebb, mint az elmélet: a labda, miután elérte pályájának csúcspontját, már kevesebb utat tesz meg vízszintesre vetítve, mint amennyit addig megtett.

Mi a helyzet a konkrét számokkal? Még a híres Wisden Cricketers’ Almanack évkönyv is megírta, hogy 1856-ban egy Fellows nevű játékos 160 métereset ütött, de ez nem csak a túl magas szám miatt gyanús, hogy nem igaz, hanem azért is, mert ez az ütés azért történt, hogy reklámozzon egy újfajta (mai szemmel nézve egyébként szinte kezdetlegesnek számító) krikettütőt... Manapság gyakran elmítik meg, hogy a pakisztáni Sáhid Áfridi 2013-ban 158 méterre ütötte el a labdát, ám úgy tűnik, ez az adat is téves. Beszélnek egy 130-135 méteres ütésről is (Brett Lee, 2005), ami megtörtént ugyan, de nem rendes ütővel, hanem egy különleges szénszálassal, amilyet ma nem is szabályos használni. Elképzelhető, hogy a valós, rendes rekordot az ausztrál Aiden Blizzard tartja, akinek 2008-ban egy Húsz20-as mérkőzésen 130 méterre sikerült elütnie a labdát.

Nem az ütés méterben mért hosszáról lett híres az indiai Kotterí Kanakaijá Nájadú egyik hatpontosa: 1932-ben egy angliai barátságos mérkőzésen történt, hogy az edgbastoni pályán akkorát ütött a labdába (a keresztláb irányba), hogy az átszállt még a pálya melletti Rea folyón is, ami akkoriban két megye határát jelezte: így történt meg, hogy a játékos Warwickshire megyéből átütötte a labdát Worcestershire megyébe! Igaz, van olyan forrás is, ami szerint a labda a folyóba zuhant.

Nem zuhant viszont semmiféle folyóba az az ütés, amit 1993-ban Simon O’Donnell ausztrál játékos ütött a híres MCG stadionban: a nézőtéren ért földet, és mivel a stadionban ez volt az addigi leghosszabb ütés, azóta is megemlékeznek róla, méghozzá úgy, hogy a környező kék székek közé a labda földet érésének helyére egy sárga széket helyeztek el.

Végül megemlítek egy olyan hatost, ami (legalábbis így mesélik) nem kevesebb mint 895 km-t tett meg! Igaz, nem a levegőben, hanem vonaton: történt ugyanis egyszer (valamikor a 19. század végén vagy a 20. század elején), hogy a dél-afrikai Johannesburgban egy Jimmy Sinclair nevű ütős kiütötte a pályáról a labdát, ami véletlenül egy ott várakozó tehervagonba esett bele. A vonat pedig éppen akkor indult, így már nem volt idő visszaszerezni a labdát. Jónéhány óra múlva a labda a szállítmánnyal együtt megérkezett a 895 km-re levő célállomásra, Port Elizabethbe, ahonnan később visszavitték Johannesburgba, és kiállították a Wanderers nevű krikettklubnál. Állítólag ez a labda ma már nincs meg, mert egy tűzvészben elpusztult valamikor a 20. század során.

Gyilkos játékosok

Állatvédők ezt ne olvassák el! Madarakról lesz szó, amik a krikettpályán fejezték be életüket.

A szép, nagy, füves krikettpálya még akkor is csalogató bizonyos madarak számára, amikor néhány mezőnyjátékos ott van a pályán. Van, amikor egész madárseregek szállnak le a földre vagy repkednek ide-oda a levegőben a pálya fölött. Nagyon kicsi az esélye, de néha megtörténik, hogy egy-egy labda eltalál egy repülő madarat: ez gyakran az állat vesztét okozza.

1936-ban történt, amikor India csapata Angliában turnézott, hogy egy Lord’s-beli mérkőzésen Dzsahángír Khán dobása egy fecskét talált el, amely rögtön élettelenül hullott le a földre. A madarat később kitömték, jelenleg a stadion múzeumában látható kiállítva. Khán megkapta a krikett-fecskegyilkos becenevet.

2009-ben a dél-afrikai válogatott játékosa, Jacques Rudolph egy Yorkshire-Lancashire klubmeccsen talált el egy galambot a levegőben, de nem is akárhogyan: Rudolph a mezőnyben, a mélységi középpályás helyén, a határ közelében szerezte meg a labdát, és vissza akarta dobni középre a kapushoz, és így találta el a mintegy 12 méter magasan repülő szegény madárkát. Az élettelen testet ezután a lelátóról érkező hangos éljenzés közepette kivitte a pályán kívülre.

1999-ben a londoni The Oval pályán (ami különben is híres a sok galambjáról, mivel a jó minőségű fűmag vonzza őket) igen különleges eset történt: egy Ausztrália-India világbajnoki mérkőzésen két galambot is halálos dobás ért! Az elsőt Paul Reiffel dobta le a mezőnyből, aki messziről zúdította a labdát a kapu felé egy jó kis kifutás reményében, de csak egy madarat talált el a levegőben. A második galamb Adzsaj Dzsadedzsá áldozata lett, akinek az ütőjének az élén megcsúszva térült ki egy madár irányába a labda, és pont el is találta azt. Ugyanezen a világbajnokságon történt egy szerencsésebb kimenetelű találat is: az új-zélandi Matt Horne hajtása talált el egy galambot, azonban ez az állat rövid idő múlva összeszedte magát, és elrepült: nagy tapsot kapott a közönségtől.

Duckworth-Lewis-esetek

Aki elkezd ismerkedni a krikettel, elég hamar szembe fogja találni magát a híres (hírhedt) Duckworth-Lewis-eljárással, az biztos. De minek köszönheti ez az eljárás a létét?

Nem másnak, mint az 1992-es világbajnokság Anglia és Dél-Afrika közti elődöntőjének, amikor is egy elég botrányos eset következett be. Ekkor még a világon szinte senki sem ismerte Frank Duckworth és Tony Lewis statisztikával foglalkozó matematikusok nevét, értelemszerűen azért, mert még híre-hamva sem volt a később általuk kifejlesztett eljárásnak. Ezekben az időkben még valami ócska arányosítós módszert használtak arra, hogy meghatározzák, hány pont lesz a második csapat célja, ha az eső miatt le kell rövidíteni a mérkőzést.

A második félidőben Dél-Afrika ütött. Ahogy közeledett a meccs vége, 22 pont kellett nekik a győzelemhez, 13 dobásból: igazán nem lehetetlen feladat. Csakhogy közbeszólt az eső, ami miatt a hátralevő 13 dobásból 1 maradt, és az előbb ócsárolt módszerrel kijött valami olyan, amin világszerte százmilliónyi ember döbbent meg: Dél-Afrikának ebből az 1 dobásból 21 pontot kellene szereznie! Találja ki mindenki, hogy sikerült-e. A százmilliónyi megdöbbent ember egyike volt Christopher Martin-Jenkins, a rádióriporter is, aki kijelentette: Valakinek, valahol igazán elő kellene hozakodnia valami jobbal!

Duckworth sokáig emlékezett e szavakra, talán azért, mert ezek lehettek azok, amelyek elindították azon az úton, ami végül a DL-eljárás kifejlesztéséhez vezetett. Hamarosan felismertem, hogy ez egy matematikai probléma, ami matematikai megoldást kíván. - emlékezett vissza később a tudós. Új módszerüket aztán 1997-től használták, sőt, 1999-től a Nemzetközi Krikett-tanács hivatalosan is elfogadta, mint a kötelezően alkalmazandó módszert az egynapos nemzetközi (ENN) mérkőzéseken. Egy megjegyzés: ha a botrányos meccsen ezt az eljárást használták volna, az jött volna ki, hogy egy 4-pontos ütéssel holtversenyt érhetnek el, egy 6-pontos ütéssel pedig még a győzelmet is megszerezhetik a dél-afrikaiak. Ez már jobban hangzik, mint a 21.

Az eljárás azonban nem egyszerű. Mindig mindenki helyesen tudta értelmezni és használni azóta? Bizony nem. Valószínű, hogy sokan voltak olyanok is, akik rosszul számoltak valamit, ezáltal eltaktikázták a meccsüket, de a 2003-as világbajnokságon egy Srí Lanka-Dél Afrika meccsen igazán szokatlan hibát követtek el a házigazda afrikaiak, akik másodiknak ütöttek. Kiszámították nekik, hogy a DL-eljárás szerinti menedékük 229 pont, azaz ha ezt a pontszámot elérik, holtverseny lesz az eredmény, és ha győzni akarnak, akkor az ennél 1 ponttal magasabb célt, azaz 230 pontot kell elérniük. De ők valamit nagyon félreértettek, és azt hitték, a 229 az maga a cél, így amikor a meccs végén éppen 229 pontot értek el, azt hitték, ők nyertek. Csak ekkor derült ki számukra, hogy korántsem. Ez a tévedés súlyos következményekkel járt, emiatt nem jutottak tovább ugyanis a csoportjukból ezen a vb-n.

Dátummisztika

Összegyűjtöttünk néhány vegyes apróságot, ami krikettel és valamilyen dátumos számmisztikával kapcsolatos. Sokezer játékos, sokezer mérkőzés képezi részét a krikett történetének: nem csoda, hogy előfordulnak rendkívüli véletlenek.

1. Egyegyegyegyegy...

A krikettben sokan különösen szerencsétlennek tartják, amikor egy játékos vagy egy csapat éppen 111 ponton áll. Ennek a pillanatnak még külön nevet is adtak: ez az úgynevezett Nelson. De nem csak ebben az esetben tud érdekes helyzetet előidézni a sok egyes. A Nelsonról szóló fejezetben is leírtuk már, de itt is leírjuk, mert hihetetlen számmisztika: 2011. november 11-én, amikor Dél-Afrika és Ausztrália tesztmérkőzése, és annak is az utolsó játékrésze zajlott, elérkezett a világszerte nagy figyelemmel kísért 11 óra 11 perc. A játékosok feltekintettek az eredményjelzőre, és mit láttak? Dél-Afrika célja 236, pontszáma 125. Vagyis mennyi szükséges még a győzelemhez? Természetesen 111!

2. Sørensenék és július 19.

1989 és 1999 között a dán női válogatott jogosult volt ENN-mérkőzéseket játszani: játszottak is több tucatot. Ebben a válogatottban szerepelt az a két játékos, akikről most szó lesz: Linda Sørensen és Hanne Sørensen. Nem tudjuk, hogy rokonok voltak-e, de egyet tudunk: nem csak családnevük azonos, hanem az is, hogy mindketten július 19-én születtek: Linda 1970-ben, Hanne 1975-ben. Már ez is érdekes, de ilyet még sokat lehetne találni. Van viszont még egy elképesztő különlegesség velük kapcsolatban: mindketten egyetlen ENN-mérkőzésen szerepeltek életük során, és Linda éppen 1990. július 19-én (20. születésnapján), Hanne pedig 1995. július 19-én, szintén 20. születésnapján! És ha már itt tartunk, megemlítjük, hogy az egész dán válogatott történetének 33 ENN-meccséből 5-öt (!) valamilyen év július 19-én játszott.

3. Alec Stewart pontjai

1963. április 8-án született meg az angol Alec Stewart, a későbbi kiváló játékos. Amikor az angolok feljegyzeték a születési dátumát, nyilván így írták a maguk nyakatekert módján, nap-hónap-év sorrendben: 8/4/63. Vajon már akkor tudták, hogy Stewart pályafutása során a teszt krikettben éppen 8463 futást fog elérni? Merthogy annyit ért el.

Krikettütő-relikvia az Antarktiszon

2019 elején az Ausztráliához tartozó antarktiszi Casey kutatóállomáson egy igen érdekes leletre bukkantak az egyik kacatokkal teli fészer falán: egy rég feledésbe merült krikettütőre, amelyen világhírű játékosok aláírásai láthatók, valamint egy felirat, ami elmeséli: ez az ütő az állomás 1988-as megnyitása alkalmából készült, és a régi és jövőbeli antarktiszi felfedezőknek dedikálják. Az aláíró játékosok nem voltak mások, mint az 1988 elején lejátszott Ausztrália-Srí Lanka tesztmeccs résztvevői!

Ki készítette vajon, ki gyűjtötte rá az aláírásokat, és hogyan került az Antarktiszra? Máig megfejtetlen rejtély, de több elmélet is van rá.

Az egyik elmélet Tom Maggs személyéhez kapcsolja, aki az állomás egyik munkatársa volt, és állítólag ő hozta ide az ütőt. Érdekesség, hogy Maggs leánya, Bonnie 2016-ban ahhoz a Tim Paine-hez ment feleségül, aki híres krikettjátékos volt, később a válogatott kapitányaként is szolgált.

Egy másik elképzelés szerint egy 1988-ban a Casey állomáson dolgozó ács, Peter Cummings hozta ide az ütőt, mivel ő korábban a melbourne-i MCG krikettstadionban dolgozott, és az előbb említett Maggs őt kérte meg, hogy szerezzen be valamilyen, kriketthez kapcsolódó emléktárgyat. Csakhogy az a meccs, amelyiknek a játékosai az ütőt aláírták, nem az MCG-ben, hanem Perthben volt.

Olyan feltételezés is van, amely szerint az 1988-as meccset a kutatóállomás krikettrajongó személyzete rádión hallgatta, és a reklámszünetekben rádión keresztül kapcsolatba tudtak lépni az ottani kommentátorokkal, és tőlük kértek valamilyen relikviát.

Akárhogy volt is, az ütőt ma nagy becsben tartják a Casey állomáson, egy üvegvitrinben. Minden év január 26-án itt is megünneplik az úgynevezett Ausztrália-napot, amelynek során húst sütögetnek, megmártóznak a jeges óceánban, illetve egy jeges krikettmeccset is tartanak – és mostantól ünnepélyesen előveszik az 1988-as emléktárgyat is.

Alapból nem látható kép
×