Balesetek, botrányok

A krikett első ismert halálos áldozata

Először is elnézést kérek, hogy egy ember halála itt, az Érdekességek menüben szerepel. Semmiképpen nem szeretnék kegyeletsértő vagy illetlen lenni, csak egyszerűen nincs más kategória, ahova ez beleillik.

Sajnos szinte minden sport sérülésveszélyes, nem kivétel a krikett sem. Időnként előfordulnak halálos balesetek is, amelyeket főleg az okozhat, ha a gyorsan szálló, kemény labda valakit nagyon szerencsétlenül talál el, de manapság a jó védőfelszereléseknek köszönhetően ez azért ritka.

Az első ismert kriketthalálesetet viszont pont nem a labda, hanem az ütő okozta.

Mint tudjuk, a krikett története több évszázadra nyúlik vissza. És nem csak 1-2-re: az a mérkőzés, amiről most szólunk, 1624-ben volt, azon belül is augusztus 28-án, méghozzá a Nyugat-Sussex megyei Horsted Keynesben. A két főszereplőnk Edward Tye ütőjátékos és Jasper Vinall az ellenfél csapatából.

Az eldobott labdát Tye felütötte magasra a levegőbe, Vinall pedig a közelbe helyezkedett, hogy elkaphassa, ezáltal kiejtse az ütőst. Azonban ezekben a régi (szép?) időkben még nem volt tilos többször beleütni a labdába, így Tye megpróbált egy másodikat is beleütni az égből lehulló játékszerbe: szerencsétlenségére az ütés Vinall fejét találta el. Vinall 13 nappal később West Hoathlyban belehalt sérülésébe.

Az eset nyomán nem történt szabálymódosítás, így még egy kísértetiesen hasonló tragédia megtörténhetett: 1647-ben Henry Brand szenvedett az életébe kerülő sérülést egy ütéstől. Az 1744-ben először hivatalosan összeállíott törvények már tiltották azt, hogy ilyenkor másodszor is beleüssön az ütőjátékos a labdába.

Az 1981-es alsódobás-botrány

Fociban eléggé természetes, hogy a játékosok annyira törekednek saját csapatuk javára, hogy sportszerűtlenségekre, indokolatlan szabálytalanságokra is képesek az ellenféllel szemben. A krikettben, amit régebben az úriemberek sportjának tartottak, sajnos szintén van jelen sportszerűtlenség, de kisebb mértékben és főleg kevésbé látványosan. Amikor valaki nagyon feltűnően sportszerűtlenkedik, abból óriási botrány lesz. Ez történt meg 1981-ben Melbourne-ben is.

Azokban az időkben a törvények nem kötötték ki, hogy csakis a ma alkalmazott felülről történő dobás segítségével juttatható a labda az ütőjátékos irányába, hanem szabályos volt az is, ha valaki alulról dobta a labdát. Igaz, ezt soha senki nem szokta megtenni, kivéve...

...kivéve az ausztrál Trevor Chappell egy Új-Zéland elleni mérkőzés utolsó dobása során. Az ausztrálok ugyanis 6 ponttal vezettek, és hogy megakadályozzák az új-zélandi egyenlítés (a holtverseny elérése) gyakorlatilag egyetelen lehetséges módját, a 6-pontos ütést, Trevor Chappell a csapatkapitány (nem mellesleg saját testvére, Greg Chappell) utasítására alulról, a földön gurítva dobta el a labdát. Na ebből üssön valaki olyat, ami pattanás nélkül kiszáll a pályáról!

Nézzék, kedves olvasók, mit művelt ez a gyalázatos gazember (egyébként kitűnő játékos):

Hogy ebből az egy mozdulatból mekkora felháborodás lett, azt mondjuk egy focirajongónak nehéz elképzelnie. Pedig ez még csak nem is valami világbajnokság volt, csak egy egyszerű kis nemzetközi kupa.

Nem csak a több mint 50 000 néző nagy része hördült fel, és nem csak a sportriporter szörnyülködött, csalódást keltőnek nevezve az esetet, hanem a mérkőzés után a sajtó is elítélte azt. Felemelte a szavát Robert Muldoon új-zélandi miniszterelnök, gusztustalannak nevezve a történteket, sőt, az ausztrál miniszterelnök is véleményt nyilvánított, de ő sem saját játékosa pártját fogta.

Az alsódobás-botrányról még évtizedekkel később is beszéltek az emberek. Jó sok idő eltelt már, amikor Greg Chappell elmesélte, hogy otthon, Ausztráliában többen bántották emiatt, mint Új-Zélandon, holott utóbbi volt az incidensben a szenvedő fél.

Ma a krikett törvényei úgy fogalmaznak, hogy hacsak nem történik külön megállapodás a mérkőzés előtt, akkor az alsó dobások érvénytelenek. Az, hogy ez bekerült a törvénybe, ennek az 1981-es botránynak köszönhető.

Mánkadolás 1947-ben és később

Az úgynevezett mánkadolás egy olyan téma, amiről örök a vita, hogy borzasztó sportszerűtlenség-e vagy teljesen elfogadott dolog. Annyi bizonyos, hogy 1947-ben egy mánkadolás nagy felháborodást okozott.

Arról van szó, hogy tudvalevően kifutással kiesik egy ütőjátékos, ha a két ütővonal között tartózkodik, és ledöntik a kapuját. A szabályok lehetővé teszik, hogy már mielőtt a dobójátékos eldobná a labdát, kifutásra kerüljön sor: ha ugyanis az inaktív ütőjátékos, aki a dobó felőli kapu mellett áll, elhagyja a vonalat, a dobójátékos dobás helyett a labdával ledöntheti a kapuját. Bár régebben is előfordult néhány ilyen, az 1947-es eset olyan híressé vált, hogy a nevét is arról az indiai játékosól, Vínú Himmatlál Mánkadról kapta, aki elkövette. Az áldozat egyébként az ausztrál Bill Brown volt.

Az eset után az ausztrálok nagyon felháborodtak, bár a történethez hozzátartozik, hogy Mánkad egy korábbi mérkőzésen már figyelmeztette Brownt, hogy kint áll, majd amikor ez megint megtörtént, le is döntötte a kapuját. Brown most is készülhetett volna arra, hogy ez megtörténik, de ő ismét kint állt a vonal előtt.

Ma is sokan gondolják, hogy a mánkadolás csúnya dolog, főleg, ha a dobó nem figyelmezteti a kint álló ütőst, de vannak, akik ezzel szemben úgy érvelnek, hogy nem hiába hagyja nyitva a szabály a lehetőséget a mánkadolásra (persze a szabályokban nem így hívják, ez csak egy becenév), hiszen azáltal, hogy az inaktív ütős a vonal előtt van, igazságtalan előnyt élvez, ha majd futni kell. És hogy ne legyen ilyen igazságtalan előnyben, ezért lehet őt kiejteni ilyen módon.

Összességében nemzetközi mérkőzéseken nagyon kevés mánkadolás történik. Tesztmérkőzéseken az előbb említetten kívül összesen három volt eddig, egynapos nemzetközi (ENN) mérkőzéseken pedig összesen négy. De az is megesett, jelesül 2012-ben, hogy az indiai Ravicsandran Asvin kimánkadolta Srí Lanka-i ellenfelét, de aztán az indiai kapitány visszavonta a kiesésre vonatkozó apellációt, így az ütős mégis maradhatott a pályán.

Igazi különlegesség történt viszont egy 2021-es Uganda–Kamerun női Húsz20-as meccsen (ami egyébként Kamerun történetének első hivatalos válogatottmérkőzése volt): Maeva Douma, a 16 éves kameruni dobó négy (!) ugandai ütőst is kimánkadolt. Mi már csak azt nem értjük, hogy az első ilyen eset után miért nem figyeltek erre oda az ugandaiak. De ha esetleg az első után nem is, akkor az első kettő után?

Ki az a Marija Sarapova?

Ki az a Marija Sarapova?

Amiről most szó lesz, az nem egy igazi botrány volt, csak néhány (értsd: néhány százmillió) indiai krikettszurkoló gondolja, hogy az volt.

Aki ismeri az indiaiakat, tudja, hogy rendkívül sokan rajonganak a krikettért, így nyilvánvalóan hazájuk legjobb játékosaiért is. A 20. század végén és a 21. század elején nem kérdés, ki volt a legjobb: természetesen Szacsin Tendulkar. Őt európai fejjel nehezen elképzelhető rajongás övezi Indiában, szinte félistennek tekintik.

Ha az indiai lakók 100%-a nem is krikettrajongó és nem is Tendulkar-rajongó, azért azt mindenki tudja, hogy ki ő. Mondom, Indiában, csakhogy az egész Földgolyóra ez már nem jelenthető ki.

2014 nyarán történt, hogy Marija Sarapova, a világ egyik legismertebb teniszezője a wimbledoni tornán mérkőzést vívott Alison Riske ellen, a nézőtéren a királyi család vendégeként pedig ott volt személyesen az előbb említett Szacsin Tendulkar, valamint David Beckham focista is. Néhány nappal később, miután Sarapova búcsúzott a tornától, sajtótájékoztatóján dicsérte Beckhamet, de amikor Tendulkarról kérdezték, kijelentette, hogy nem tudja, ki az.

Óriási felháborodás tört ki Indiában, amikor ezt meghallották. Méghogy valaki nem ismeri ŐT?? Válaszként létrehozták a #whoismariasharapova (Ki az a Marija Sarapova?) témát a Twitteren, ami világszerte rendkívül népszerűvé vált, valamint rengeteg mémet gyártottak és indítottak el a világháló keringésében. Sarapova Facebook-oldalát ellepték az értetlenkedő, sőt, a felbőszült, nem egyszer sértő hozzászólások.

Hivatalosan sem Sarapova, sem Tendulkar nem reagált az esetre semmit.

A 2018-as ausztrál labdabolygatás

Köztudott, hogy a krikettlabda trükkösen, görbén száll a levegőben, ha az egyik oldala simább, a másik érdesebb. Ezért a dobók igyekeznek a mérkőzés folyamán ruhájukhoz dörzsölve, valamint izzadsággal (vagy régebben nyállal) bekenve elérni, hogy a labda ilyen kétarcú legyen: ez teljesen szabályos is. Külső eszközt és anyagot alkalmazni ugyanakkor szigorúan tilos: ha ez történik, azt labdabolygatásnak nevezik, és szabálytalan. És nem csak szabálytalan, hanem kifejezetten botrányos is.

2018-ban néhány ausztrál játékos mégis megtette, méghozzá nem is akárkik, hanem egy kevésbé ismert játékos (Cameron Bancroft) mellett igazi világsztárok: Steve Smith és David Warner is benne voltak az ügyben. Az eset 2018 márciusában, a fokvárosi Newlands stadionban történt a Dél-Afrika ellen vívott harmadik tesztmérkőzésen. A tévés kamerák felvételén lehetett látni, hogy Bancroft egy kis sárga tárgyhoz dörzsöli a labdát, majd amikor észrevette, hogy észrevették, megpróbálta elrejteni azt a nadrágjába. Amikor a játékvezetők odamentek hozzá, akkor a zsebéből egy mikroszálas napszemüvegtartó zacskót vett elő, és ezt mutatta fel nekik. A bírók megvizsgálták a labdát, és úgy tűnik, semmi gyanúsat nem vettek rajta észre, mivel ott helyben nem rendeltek el büntetőintézkedéseket.

A nap végi sajtótájékoztatón Bancroft kénytelen volt beismerni (hiszen felvételek bizonyították), hogy volt nála egy sárga ragasztószalag, amelyre talajszemcséket ragasztott, így egyfajta dörzspapírt nyert, amivel megkarcolta, érdesítette a labda egyik felét. Sőt, néhány nap múlva, amikor tovább folyt a vizsgálat, azt is bevallotta, hogy a sárga lapocska valójában rendes dörzspapír volt, amellyel a játékosok az ütőjüket szokták csiszolni. Smith, a kapitány azt is beismerte, hogy az esetet előre eltervezték, és ő is tudott róla. A kapitányhelyettes David Warnerről kiderült, hogy ő volt a legnagyobb felelős, ő találta ki az egészet, és személyesen ő mutatta meg Bancroftnak, hogy mit és hogyan csináljon. Súlyosbította az esetét, hogy miután lebuktak, tovább próbálta titkolni a saját szerepét.

Bár Darren Lehmann edzőnek (úgy tűnik) nem volt köze a botrányhoz, mégis lemondott pozíciójáról. A játékosokat példátlanul súlyos, hosszú eltiltással sújtották, ami vonatkozott mind a hazai, mind a nemzetközi meccsekre: Bancroft legközelebb decemberben, a másik két érintett játékos jövő májusban léphetett újra pályára. Sőt, mindhármukat 100 órányi, krikettel kapcsolatos közmunkára is ítélték!

Hogy mekkora súlya volt az esetnek, azt nem csak a büntetés mutatja, hanem az is, hogy maga Malcolm Turnbull, Ausztrália miniszterelnöke is megszólalt, és azt mondta, sokkoló csalódás volt számára, hogy ilyesmi megtörténhetett. Számos, az ausztrál krikettet támogató cég is kifejezte hasonló véleményét, sőt, az egyik névadó szponzor, a Magellan Financial Group, amelynek egy hároméves, 20 millió ausztrál dolláros szerződése is volt az ausztrál krikettszövetséggel, fel is bontotta ezt a szerződést, amelyből pedig még két év lett volna hátra. Az éppen ekkor zajló (több száz millió dolláros pénzeket megmozgató) televíziós közvetítési tárgyalásokra is hatással volt a botrány: a jogok jóval kevesebb pénzért keltek csak el, mint amennyire előtte számítottak.

Billy Midwinter elrablása

Idézőjelek nélkül klasszikus krimicím lehetne, de mi az az idézőjel ott? Mi történt pontosan? Ez:

Az 1851-ben, Angliában született Billy Midwinter különös pályát futott be: mindmáig ő az egyetlen játékos, aki tesztmérkőzésen szerepelt az ausztrál csapatban Anglia ellen és az angol csapatban Ausztrália ellen is. Az emberrablás idején, 1878-ban az ausztrál válogatott keret tagja volt, de ugyanakkor papíron a Gloucestershire angol megyei klub játékosa is volt. A klub kapitánya nem más volt, mint a híres W. G. Grace, akivel Midwinter baráti kapcsolatban állt, és megegyeztek, hogy amikor csak szükség van rá a Gloucestershire-ban, akkor ő rendelkezésre fog állni.

De hogyan teljesítse az ígért rendelkezésre állást, amikor a Gloucestershire meccsével egy időpontban éppen az ausztrál válogatott is játszik? Ez történt ugyanis az említett év, 1878 júniusának 20. napján. Midwinter úgy döntött, a Lord’s pályára megy, ahol Ausztrália és a Middlesex csap össze, ahelyett, hogy az Oval felé vette volna az irányt, ahol a Gloucestershire a Surrey-jel küzdött meg, és arra is rászánta már magát, hogy később hazatérjen Ausztráliába. A Lord’sban már éppen kezdődött a meccs, Midwinter már a védőfelszerelést is felvette, és arra készült, hogy pályára lépjen ütőtársával, Alec Bannermannal. Ám ekkor hirtelen feltűnt W. G. Grace, valamint testvére, Edward és a hatalmas termetű kapus, James Arthur Bush. Berontottak a vendégek öltözőjébe, és egyszerűen magukkal vitték szegény, összezavarodott Midwintert, mivel a Gloucestershire-ből pont egy ember hiányzott nekik. Távollétükben a meccs el is kezdődött, de mivel dobással és mezőnyjátékkal kezdtek, így még volt idejük visszaérkezni, mire Midwinter ütésben sorra kerülhetett.

Csakhogy ezzel még nem volt vége! Az ausztrál kapitány, Dave Gregory nem hagyhatta, hogy csak úgy ellopják az egyik meghatározó játékosát! Maga mellé gyűjtött néhány legényt, és az Ovalba érve útjába álltak a Grace-féle emberrablóknak. Verekedés még éppen nem lett az ügyből, de mutogatás és ordítozás bizony igen. Grace alattomos spicliknek titulálta az ausztrálokat, végül Midwinterrel együtt eltávozott a helyszínről.

Midwinter aztán négy kaput is szerzett, de a futásokban nem jeleskedett: az egyik játékrészben mindössze 4 pontot gyűjtött, a másikban pedig kacsázott... Ráadásul, mintegy két év után először, a Gloucestershire egy vereségbe futott bele, míg az ausztrálok Midwinter nélkül is 98 futással nyertek a Middlesex ellen.

Az ügy a meccsek után is folytatódott. John Conway, az ausztrálok menedzsere felháborodott panaszlevelet írt a Gloucestershire-nak, amelyben főként Grace (és nem Midwinter) viselkedését kifogásolta. Edward Grace egy másik, Gregory kapitánynak írt levélben azzal vádolta az ausztrálokat, hogy annak ellenére, hogy ismerték Midwinter ígéretét, amely a megyei csapathoz kötötte, egy magas pénzösszeg ígéretével arra akarták rávenni őt, hogy dezertáljon. A levélváltás tovább folytatódott, végül az ausztrálok már azzal fenyegetőztek, hogy lemondják a szezon végére tervezett bristoli fellépésüket a Gloucestershire ellen, de W. G. Grace megmentette a helyzetet: bocsánatkérő levelet írt, amelyben kifejezte sajnálkozását, amiért nem helyén való szavakkal illette korábban Conwayt. A bristoli meccsre végül sor került, de Midwinter ezúttal sérülés miatt egyik csapatban sem szerepelt.

A hírhedt testvonal

Bármennyire is sok krikettjátékos van, aki képes úriember módjára viselkedni, és tisztelni, becsülni az ellenfelét, azért tegyük a szívünkre a kezünket: akkor is tiszteletet, megbecsülést érzünk, ha van az ellenfélnek egy olyan játékosa, aki meccsről meccsre szinte kidobhatatlan, és csak folyamatosan gyűjtögeti ellenünk a pontokat? Bizony az 1930-as évek angol válogatottjának sem éppen a megbecsülés jutott eszébe, amikor szembe kerültek a félelmetes ausztrál Don Bradmannel.

Bradman az ausztrálok 1930-as angliai turnéja során például 139,14-es ütési átlagot produkált 5 meccs (7 játékrész) alatt. Válaszul az angolok azt a Douglas Jardine-t nevezték ki kapitánynak, aki észrevette: Bradman nehezen birkózik meg a mellkasa tájára érkező dobásokkal. Azonban terve, az újonnan kieszelt testvonal taktika végrehajtásához szükség volt egy pontos és erős dobóra is: őt a bányászból lett Harold Larwood személyében találták meg, akiről voltak, akik azt tartották: annyira pontos, hogy még soha egyetlen széles dobás nem hagyta el a kezét.

A terv, amelyhez ilyen pontosságra volt szükség, a következőkből állt: gyors, magasra pattanó dobásokat kell zúdítani az ellenfélre a láb-karó vonalában, vagyis oda, ahol általában az ütős áll. Ekkor, hacsak nem akart fájdalmas találatokat kapni a testére, az ütősnek vagy el kellett mozdulnia, kockáztatva, hogy védtelenné váljon a kapu, vagy megpróbálni védekező módon beleütni, de a magasság miatt ekkor nagy volt az esélye, hogy a sok közelben helyezkedő mezőnyjátékos valamelyike elkapja. A stratégiát 1932 decemberében, Sydney-ben alkalmazták először, bár ezen a konkrét mérkőzésen Bradman éppen nem játszott. A következő meccsen Ausztrália egyenlített ugyan, de egyre csak sokasodtak a panaszok, sőt, a dühödt reakciók is a sportszerűtlennek titulált angol módszer ellen.

A harmadik összecsapás Adelaide-ben, zsúfolt lelátók előtt zajlott: erről a meccseről később a híres Wisden évkönyv azt írta: valószínűleg a történelem legkellemetlenebb tesztje volt. Bill Woodfullt nem sokkal szíve fölött találta el egy labda, amitől a kapitány tántorogni kezdett, a közönség pedig percekig tartó fújolásba kezdett. Pedig ez még nem is a testvonal alkalmazása volt, az még csak most jött! Amikor a mezőny felállt a taktikának megfelelően, a feszültség akkorára növekedett, hogy rendőröket is felsorakoztattak a pálya szélére. Másnap egy labda úgy eltalálta Bert Oldfield fejét, hogy megrepedt a koponyája, természetesen a játékot nem tudta folytatni. Amikor Pelham Warner, az angolok turnémenedzsere békítőleg közelített Woodfull kapitány felé, az egyébként visszafogott ausztrál a következő, máig híres szavakat válaszolta: Nem akarom látni önt, Warner úr. Két csapat van kint. Az egyik krikettezni próbál, a másik nem. Ezek a szavak a sajtóhoz is kiszivárogtak. Az ausztrál krikettirányító testület is tiltakozását fejezte ki a Marylebone Cricket Club, a krikettszellemiség elvi őrzője felé, ők azonban nem akarták elismerni a problémát, sőt, Jardine még azzal is fenyegetőzött, hogy ha nem vonják vissza ezt a súlyos vádat, akkor a két következő mérkőzésen az angolok nem állnak ki.

Testvonal taktika a botrányos adelaide-i meccsen

Bill Woodfull (a jobb oldali kapunál) elhúzódik egy testvonal-dobás elől a botrányos adelaide-i meccsen. Felhívjuk a figyelmet a rengeteg közel álló mezőnyjátékosra, különösen a láb oldalon a célbavett kapu mögött állókra. (Woodfull jobbkezes, tehát a háta mögött, a kép előterében levőkről van szó). Ma már tilos kettőnél több játékosnak ott állnia.

Nem állt meg a botrány azonban a sport szintjén. Joseph Lyons ausztrál miniszterelnök már azt vizionálta, hogy a britek bojkottot fognak hirdetni az ausztrál áruk ellen, ez pedig tönkreteszi az ország gazdaságát is. Erre végül nem került sor.

Bár a testvonal taktika abban az időben teljesen szabályos volt, a felháborodás végül arra késztette az illetékeseket, hogy megváltoztassák a szabályokat. Először azt mondták ki, hogy a közvetlen testet támadó dobás szabálytalan, de 1957-ben egy olyan módosítás is született, amely közvetve is azt okozta, hogy az esetleges testvonal-dobások sokkal kevésbé hatékonyak: innentől kezdve ugyanis nem lehetett a láb oldalra az ütővonal mögé kettőnél több mezőnyjátékost állítani, ezáltal jócskán lecsökkent az esélye, hogy elkapják a védekező ütésből származó labdákat. Nem túl nagy számban egyébként ma is dobhatnak a játékosok ilyen röviden pattanó dobásokat: ezek a mai védőfelszerelések miatt már nem olyan veszélyesek, mint régen.

És hogy vidám legyen a történet vége, elmondjuk azt is, hogy a hírhedt testvonal-dobó, Larwood 1950-ben Ausztráliába költözött ki, és Oldfielddel jó barátságban élte le élete hátralevő részét.

Alapból nem látható kép
×