Az erőfölény

Röviden

Az erőfölény fogalmát a 21. század elején vezették be a krikettben, de csak a korlátozott játszmaszámú formátumokban, mint amilyen például a Húsz20. Lényege, hogy bizonyos, előre kijelölt játszmákban (Húsz20 esetén minden játékrész első 6 játszmájában) csak korlátozott számú mezőnyjátékos foglalhat helyet a pálya külső részein. Ez az ütőjátékosok szempontjából számít erőfölénynek: nekik lesz ezáltal könnyebb dolguk a pontszerzésben, hiszen ha sikerül átütniük a labdát a közel álló mezőnyjátékosok fölött vagy között, már kicsi az esélye, hogy a külső területeken, ahol kevés játékos van, elkapják vagy megállítják a labdát.

Részletes szabályok

A krikettpályákon ki kell jelölni egy úgynevezett belső pályát: ezt úgy kapják, hogy a két kapu köré rajzolnak egy-egy 27,4 méter sugarú félkört, majd ezek végpontjait a dobósáv hossztengelyével párhuzamosan összekötik.

Húsz20-as krikett esetén a belső pályán minden játékrész első 6 játszmájában a belső pályán kívül mindössze 2 mezőnyjátékos helyezkedhet a dobáskor (természetesen a dobás után már szabadon mozoghatnak), míg a hátralevő 14 játszmában (amit már nem nevezünk erőfölénynek) 5-en lehetnek a külső pályán.

Az egynapos nemzetközi (ENN) formátumban minden játékrész három különböző szakaszra tagolódik erőfölény szempontjából: az első szakaszban (1-10. játszma) csak 2 mezőnyjátékos helyezhető a külső pályára, a második szakaszban (11-40. játszma) ez a szám 4-re emelkedik, míg az utolsó 10 játszmában már 5-re. Igazság szerint ezek közül csak az első szakasz az, ami igazán erőfölénynek számít, de hivatalosan a három szakasz neve első, második és harmadik erőfölény. (Ez kicsit logikátlan, eszerint az elnevezés szerint ugyanis tulajdonképpen az egész mérkőzés valamilyen szintű erőfölényben zajlik.)

Ha valami (főleg eső) miatt le kell rövidíteni a játékrészt, akkor (egy adott táblázatban szereplő számok alapján) nagyjából arányosan lerövidülnek az erőfölényes szakaszok is. Persze ha már túl vagyunk az első erőfölényen, amikor a megszakítás érkezik, és már csak a hátralevő rész rövidül le, akkor nincs mit tenni, akkor a dobóknak is el kell fogadniuk, hogy az első (igazi) erőfölény arányaiban hosszabb ideig tartott ennek az ütős csapatnak.

A játékvezetők az erőfölényes játszmák kezdetét úgy jelzik, hogy egyik karjukkal nagy köröket írnak le a levegőben.

Megjegyzések

Amikor két mezőnyjátékos állhat kívül, akkor ők szinte bárhol állhatnának, de a leggyakoribb taktika, hogy mindketten az ütős mögött vannak: az egyik valahol a hármas, a másik a (mélységi) ferde láb táján helyezkedik.

Ha tanulmányozzuk a korlátozott játszmaszámú krikett történeti statisztikáit, azt látjuk, hogy ahogy telnek az évek, úgy lassan emelkedik a csapatok által egy játékrészben elért pontok száma. Ez többek között a technika és a taktika fejlődésének, de jelentős részben az erőfölény bevezetésének is köszönhető. Sokan, főként a teszt krikett rajongói viszont épp ezt kritizálják az erőfölényben: újabb könnyítést ad az ütősök számára, és még jobban háttérbe szorítja a dobók tudását.

Nem mindig ugyanezek voltak az erőfölény szabályai: 2005-től kezdve néhány évig volt olyan időszak, amikor az ENN-ben három olyan erőfölény volt, hogy az egyik rögzített (1-10. játszma), a másik kettőnek az időszakát viszont a dobó csapat határozhatta meg. Ezek hossza 5-5 játszma volt. Általában úgy szokták megválasztani ezt a két időszakot, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta, tehát közvetlenül az első, rögzített időszak után.

Erőfölény a BBL-ben

2020-ban érdekes új szabályt vezettek be az ausztrál Húsz20-a bajnokságban, a BBL-ben: csak az első négy játszma kötelező erőfölény, viszont a 10. játszma utántól kezdődően mindkét félidőben az ütős csapat egy alkalommal úgy dönthet, hogy kikéri a két játszmából álló választható erőfölényt.

Mivel ez még viszonylag új találmány, nem biztos, hogy már rábukkantak a csapatok a lehetőség legjobb kihasználási módjára. A legtöbbször a 15., a 16. és a 17. játszmákat szokták választani, de eddig úgy tűnik, a másodikként ütő csapatok egy picit többször kérik ki a 11–13. játszma között, talán hogy gyorsabban befejezhessék a kergetést (így növelve NFA-jukat), vagy legalábbis hogy kisebb nyomás legyen rajtuk, ha minél előbb sikerül egy kicsit felturbózniuk a pontjaikat – és szinte soha sem halasztják a 20. játszmára (odáig lehet, hogy el sem jutnak). Ezzel szemben az elsőként ütő csapatok egy picit jobban szeretik a 15. játszma utánra halogatni a választható erőfölényt, nehogy korábban kísértésbe esve elszórakozzák a kapuikat, és kevés mozgásterük maradjon a végére. De ez a különbség azért nem annyira jelentős.