A csúsztatás

Rövid összefoglaló

Ütési irányok a krikettben

Ennek az ütésnek a teljes neve zárt csúsztatás, de mivel nyílt változata nincs, ezért lustaságból nem szokás kimondani a teljes nevét, csak simán csúsztatásnak nevezi szinte mindenki. A zárt előtag természetesen azt jelzi, hogy a labdát a zárt (láb, belső) oldal felé továbbítjuk, a csúsztatás pedig azt, hogy nem kell nagy erőt belevinni, szinte csak meg kell csúsztatni a labdát, így az tovább fog haladni a hátunk mögé, csak persze valamennyire oldalra kitérve.

Akkor a legérdemesebb ezzel próbálkozni, ha a dobás a jótávosnál hosszabb, de a jorkinál rövidebb (fél-röpte, mondjuk 2–4 méterre pattanik a kapuvonaltól), és a labda a láb-karó felé vagy még annál is beljebb a belső oldal felé érkezik.

Mivel a mezőnyjátékosok helyezkedéséről szóló törvények megtiltják, hogy a láb oldalon az ütővonal mögött kettőnél több mezőnyjátékos legyen, ezért jó esélyünk van rá, hogy ha sikerül a csúsztatás, akkor azt ne fogja meg senki. Ráadásul mivel ez az ütés nem jár a labda megemelésével, így az elkapás veszélye lényegében nulla. (Kivéve persze ha túl egyenesen megy tovább a labda, és a kapus jól reagál.)

A csúsztatást egyébként egy indiai maharadzsa, az angol válogatottban is játszó (és ezért angolosan írt nevű) Kumar Shri Ranjitsinhji találta fel, vagy legalábbis neki köszönhetően terjedt el valamikor a 19. és 20 század fordulója táján.

Technika

A csúsztatás végezhető első és hátsó lábas módszerrel is, azaz úgy is, hogy a testsúlyunkat az első (jobbkezes ütőjátékos esetén a bal, balkezes esetén a jobb) lábunkra helyezzük, és úgy is, hogy a másikra. Van olyan vélemény, amely szerint ha a dobás kicsit rövidebb, akkor az első, ha kicsit hosszabb, akkor a hátsó lábra lesz érdemes helyezni a súlyunkat, de van, aki meg pont fordítva mondja.

A hozzákészülés első pillanataiban, amikor még lazán állunk, az ütőt a legjobb a katonák (vagy azok helye) felé irányítani, mert innen indulva fogjuk tudni a legszebb ívet leírva, legkényelmesebben lendíteni a csúsztatáshoz.

Első lábas ütés esetén egy kis lépést tehetünk előrefelé, a felsőtestünket és a fejünket a (kicsit meghajlított) első térdünk fölé mozgatva, már egy-két pillanattal az előtt, hogy az ütőt lendítjük. Az ütő és a labda érintkezésének helye valahol térdmagasságban a legjobb, de rövidebb dobás esetén kicsit följebb, hosszabb dobásnál kicsit lejjebb is lehet. Azokban a pillanatokban, amikor beleérünk a labdába, a legjobb, ha a fejünk éppen az ütési pont fölött helyezkedik el. Ugyanekkor a csuklónkat úgy kell forgatni, hogy az ütő is elforduljon a hossztengelye körül: eleinte kissé előrefelé néző lapja forduljon hátrábbfelé, a láb oldal felé, kísérve a labda útját. Fontos a továbblendítés is, a labdaérintés után bőven fejmagasságig célszerű tovább emelni az ütőt.

A hátsó lábas ütés igen hasonló, csak ott kissé hátra kell lépnünk a kapu irányába, először a hátsó lábbal, majd amellé oda kell zárni az első lábunkat is (közben persze a kidobás ellen védve a láb-karót). Eközben a fejünket kissé előre kell tolnunk, és a labda vonalában kell maradnia. Ütéskor esetleg magasabban kell megjátszani a labdát, mint az első lábas csúsztatásnál.

Mindegyik esetben vigyázni kell arra, hogy se túl korán ne kezdjük forgatni az ütőt a hossztengelye körül, se túl későn. Mindkét esetben könnyen megtörténhet, hogy nem hátrafelé fog továbbmenni a labda, hanem az elülső élről vagy a lapról az ütővonal előtti térfélre, ahol több mezőnyjátékos van, és könnyebben elkaphatják.

Videó

Alapból nem látható kép
×