Játékosok

A játékosok

Bármilyen formátumú mérkőzésről van is szó, az mindenhol igaz, hogy a krikettet két csapat játssza, és egy csapatban 11 játékos szerepel. Hogyan oszlik meg a 11 játékos tevékenységi körök szerint, és lehet-e cserélni? Ezekről a kérdésekről szól ez a fejezet.

Alapvetően két fő-fő szerep van a krikettben: a dobás és az ütés. Dobnia nem kell tudni mindenkinek: vannak olyan világsztárok, akik egész életükben (hivatalos meccsen) egyetlen labdát sem dobtak el, viszont ütni mindenkinek tudnia kell valamennyire! Miért is?

Azt, hogy mikor ki dob, azt a csapaton belül saját maguk dönthetik el, végső soron a kapitány szava a döntő. Ezért ha mondjuk van a csapatban 5 ügyes dobó, akkor ez az 5 játékos dobhat végig az egész meccsen, esetleg ha nekik nagyon nem megy a kapuszerzés, akkor beállhat még valaki más is. Olyan, hogy egy csapatból egy játékrészen belül mindenki dobjon, szinte soha nem szokott lenni (bár azért volt már rá példa).

Viszont az ütőjátékosok, akik közül egyszerre mindig kettő van a pályán, szépen sorban fogyatkoznak el, ahogy halad a mérkőzés: ha egyikük kiesik, be kell jönnie egy olyannak, aki még abban a játékrészben nem ütött. Hacsak véget nem ér a játékrész valami miatt időközben, akkor mind a 11 játékos pályára fog lépni ütősként!

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek jónak is kell lennie ütésben: ez nem is lenne észszerű, hiszen nyilvánvaló, hogy az ütéshez és a dobáshoz más-más ügyesség kell, és ha valaki az egyiket gyakorolja sokat, akkor a másikban gyengébb lesz, tehát aki jó dobó, az leggyakrabban rossz ütős (és fordítva). Aki esetleg mindkettőben jó, azt úgy nevezik, hogy mindenes, vagy vicces szóval ezermester, illetve tótumfaktum. Sok híres mindenes játékos volt és van a krikett történetében, de egyikük sem tartozik sem a világ legjobb ütősei, sem a világ legjobb dobói közé. Vagyis: szuperember nem létezik.

Korlátozott játszmaszámú krikettben (például egynapos nemzetközi (ENN), Húsz20) egy dobójátékos csak a játszmák legfeljebb egyötödében dobhat, ezért legalább 5 viszonylag jó dobónak kell lennie a csapatban. Ennél sokkal többet nem is érdemes benevezni: úgy hasznos, ha a többi inkább az ütésben jó. Ez igaz a nem korlátozott játszmaszámú krikettre is, bár ott elméletileg akár két dobó is végigdobhatná az egész mérkőzést (de nem szokták ezt csinálni).

Kell, hogy legyen a csapatban egy kapus is, akinek szerepéről ebben a külön fejezetben lehet olvasni. A kapusság nem különül el annyira a többi szakterülettől, mind mondjuk a fociban: a krikettkapusok általában ütőjátékosnak jók, és csak akkor kapuskodnak, amikor csapatuk nem üt, hanem mezőnyjátékot végez.

A krikettben nem kell túl sokat futni, de esetenként sokat kell álldogálni a mezőnyben, az ütősnek pedig, ha sokáig nem esik ki, még az idegeit is próbára teszi a hosszú, folyamatos koncentráció. Mindent összegezve azonban elmondható, hogy talán a krikett nem olyan fárasztó, mint mondjuk a foci, ezért lehetségesek egész napos, vagy akár többnapos meccsek is. Olyan is van, hogy egy-egy válogatott egy napon belül két darab nemzetközi Húsz20-as meccset játszik le ugyanabban a stadionban, majdnem ugyanazokkal (vagy akár ugyanazokkal) a játékosokkal. Ugyancsak a krikett kevésbé megterhelő volta miatt van az, hogy egyáltalán nem ritka, ha valaki akár 40 éves koráig is aktívan játszik magas szinten. És ami kicsit furcsa lehet: bizony vannak egész túlsúlyosnak mondható kiváló játékosok is: őket nyilván nem érdemes olyan mezőnypozícióba tenni, ahol szükséges a sok futás. Igaz, hogy ütéskor kis hátrányban vannak, mert ott néha szükség lehet a gyors futásra, de ha odafigyel a biztonságra, akkor ezen legfeljebb csak nagyon kevés pont múlhat.

A kapitány

Minden csapatnak van egy kapitánya, aki a 11 játékos egyike. A legtöbb sporthoz képest (már ahol szintén van kapitány) a krikettben egy kicsit több felelősség és szerep hárul a kapitányra, nem annyira szimbolikus, mint mondjuk a fociban. Ezért általában olyan csapattag szokott lenni a kapitány, aki tapasztalt, állandó kerettag, kiterjedt ismeretei vannak a játékkal kapcsolatban, jók a kommunikációs képességei, és csapattársai kellően tisztelik is.

Mi a kötelessége és mihez van joga a kapitánynak?

Bár egyeztetések természetesen megelőzik, de végül ő dönti el, mikor kik végezzenek dobásokat, és az ütősök közül ki legyen a következő, aki bejön a pályára, ha valaki kiesik. Az ő szava a végső akkor is, amikor a mezőnyjátékosok elhelyezkednek a pályán, ő fogja megmondani, hogy ki hova álljon.

Fél órával (néha több vagy kevesebb) a mérkőzés kezdete előtt kerül sor arra a pénzfeldobásra, amelynek során a két kapitány egymás között eldönti, hogy ki üssön és ki dobjon elsőként: a hazainak számító csapat kapitánya feldob egy pénzérmét, míg a másik kapitány megtippeli, hogy fej vagy írás lesz. Ha eltalálja, ő választhat, hogy ütni vagy dobni akarnak előbb, ha nem találja el, akkor a másik kapitány.

Arra is a kapitánynak (méghozzá az éppen dobásokat végző csapat kapitányának) van joga, hogy ha egy hosszú mérkőzés során elkopik a labda, és a szabályok lehetővé teszik új labda kérését, akkor kérjen új labdát. Ugyancsak a kapitány (az ütéseket végző csapaté) nyilváníthat lezártnak egy játékrészt, és ő dönthet arról is, hogy ha van rá lehetőség, kérik-e a továbbjátszást.

Amikor új játékrész kezdődik, szintén az ütősök kapitánya az, aki ha akarja, kérheti a dobósáv hengerelését, ami arra jó, hogy a hengerelt talajon kiszámíthatóbban pattannak a labdák, és könnyebb dolga lesz majd az ütőseinek.

Általánosságban igaz, hogy a kapitány felel a csapat sportszerű játékáért: ha valamilyen sportszerűtlenség történik, akkor a helyzet rendezésébe be kell vonni a kapitányt is, illetve ha súlyos az eset, akár az ő felelőssége is felmerülhet.

A profi krikettben a kapitány olyan tiszteletnek örvend, hogy akár még abba is van valamennyi beleszólása, hogy kik legyenek a válogatott tagjai.

Cserék, helyettesítők, küldöncök

A fociban csodálkozásra ad okot, ha egy csapat nem használja ki a 3 cserelehetőségét egy mérkőzésen. Ezzel ellentétben a krikettben igen ritka a csere, a helyettesítés vagy a küldönc használata. Amint ebből az előző bevezető mondatból is látszik, ez három különböző fogalom. Nézzük részletesen!

A helyettesítő játékos tulajdonképpen ideiglenes cserének tekinthető, és jogkörei is korlátozottak. Akkor jöhet be valaki helyett a dobásokat és mezőnyjátékot végző csapatba, ha az illető a mérkőzés alatt megsérült vagy megbetegedett (ne feledjük, a krikettmérkőzés igen hosszú is lehet, így az elsőre viccesnek hangzó mérkőzés alatti megbetegedés igenis előfordulhat!), de ha bejött, akkor is csak mezőnyjátékot végezhet (beleértve a kapus szerepét is), de nem végezhet dobásokat és nem lehet kapitány. Ha éppen egy olyan játékos sérül meg játszma közben, aki a dobásokat végzi, akkor a helyettesítője csak a mezőnybe térhet vissza, és a mezőnyből valaki más folytathatja a dobásokat.

Fontos, hogy a helyettesítő játékos végezhet elkapásokat, illetve ha kapus, akkor leveréseket is, de ezek nem fognak beleszámítani az egyéni statisztikáiba. Ugyancsak maga a pályára lépése sem jelenik meg a statisztikájában, mint lejátszott mérkőzés.

Ha az a játékos, akinek a sérülése vagy betegsége miatt pályára bejött a helyettesítő, vissza kíván térni, akkor visszatérhet, abban a pillanatban, amint valamelyik ütőjátékos éppen kiesik. Ezek után a visszatérő ember folytathatja a játékot ugyanolyan jogokkal, mint előtte. Bizonyos versenyformák esetén azonban még meg kell várnia egy adott idő leteltét, mire ő is újra végezhet dobásokat (vagy ha csapata már üt, akkor ütéseket), és amíg ez nem telik le, addig csak a mezőnyben tevékenykedhet.

A csere az a végleges, teljes jogú cserét jelenti: ezt csak nemrégen vezették be. Mivel túl nagy előnyt jelentene egy csapatnak, ha csak úgy bármikor bárkit bárkire lecserélhetne, ezért szigorú szabályokat hoztak: egyrészt csak bizonyos sérülésekkor, különösen agyrázkódás(gyanú) esetében engedik a cserét, másrészt egy játékost csak olyanra lehet lecserélni, aki ugyanolyan képességekkel rendelkezik, tehát például aki jól üt, de nem tud dobni, ahelyett csak ugyanilyen jöhet be, vagy aki dobni szokott és gyenge ütős, ahelyett is csak dobó jöhet be. Hogy ez teljesül-e, azt a mérkőzés felügyelőjének jogában áll elbírálni, tehát az ő engedélye is szükséges a cseréhez.

A cserejátékosnak joga van mindenhez, amihez az eredeti játékosnak joga volt, tehát üthet és dobhat is. Amit a mérkőzésen teljesít, azok az egyéni statisztikáiba is bele fognak számítani.

A küldönc manapság ritka dolog, sőt, nemzetközi válogatottmérkőzéseken már nincs is ilyen, hogy küldönc. Lényege, hogy ha egy ütőjátékos olyan sérülést szenved, ami nem akadályozza őt az ütésben, viszont a futásban igen, akkor egyik csapattársát behívhatja a pályára, hogy fusson helyette (vagyis: futni küldi – innen a név). Erre csak akkor van lehetőség, ha a játékvezetők is meg vannak róla győződve, hogy az ütős a mérkőzés alatt olyan sérülést szenvedett, ami szükségessé teszi a küldöncöt.

Ha a küldönc az aktív ütőjátékosé, akkor ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az ütőjátékos marad ott, ahol volt, a küldönc pedig valahol a keresztláb mezőnypozíció táján helyezkedik el, szintén az ütővonalon. Miután megtörténik az ütés, akkor ez a küldönc és az inaktív ütőjátékos kezd el egymással szemben futni. A küldöncnek is viselnie kell ugyanazt a védőfelszerelést, mint az aktív ütősnek, és, bár nem használhatja, de ütőt is kell tartania a kezében, mert anélkül előnyben lenne: könnyebben tudna futni.

Ha az előző eset áll fenn, azaz a küldönc az aktív ütőjátékosé, akkor addig a pillanatig, amíg az eldobott labda el nem éri az ütővonalat vagy az aktív ütőjátékost, addig a küldöncnek kell, hogy legyen olyan testrésze, ami az ütővonal mögött érintkezik a talajjal (tehát nem indulhat el korábban futni). Ha ez nem teljesül, akkor az első futás befejezése után vagy amikor a labda eléri a pálya határát, a játékvezetőnek holt labdát kell jeleznie. (Bár ha úgy néz ki, hogy elkapás várható, akkor azt még előtte meg kell várnia.)

Ha a futás során a küldöncöt kifutják, akkor az eredeti ütőjátékos esik ki, tehát le kell mennie a pályáról neki is, és persze a küldöncnek is, hiszen rá sincs már szükség. Ugyanez igaz arra az esetre, ha a küldönc akadályozza a mezőnyjátékot, és emiatt kiesés lenne a sorsa. Azonban a kifutásnál figyelni kell: ha a küldönc az aktív ütőjátékosé, akkor az ő térfele mindig a kapus felőli térfél, tehát csak akkor tud kiesni, ha azt a kaput döntik le! Ha a küldönc az inaktív ütőjátékosé, akkor őt nem lehet kifutni.

Ha lehetséges, akkor küldöncnek olyan játékosnak kell lennie, aki az adott játékrészben már végzett ütéseket, és korábban kiesett. Ha ez nem lehetséges, mert mondjuk a két nyitó ütős van a pályán, és közülük az egyik sérül meg, és kér küldöncöt, akkor lehet bárki más is a csapatból, de amint a társa kiesik, akkor neki kell küldönccé válnia ahelyett, aki eddig volt.